Öntözni télen is kell
Az erikák, csarabok, vagy callunák lassan növő apró hangafélék, árvácskák, díszkáposzták, kövirózsák is változatos téli szépségek, és sok varjúháj is teljes levéldíszben éli túl a telet. Az örökzöldeket és a télen is virágzó növényeket öntözni kell. Aki a balkonon, kertben hagyott edényei alatt otthagyta az alátétet, vegye ki, vagy csak fordítsa meg és úgy állítsa vissza a cserepet. Így a felesleges víz kifolyhat. Télen ugyanis az edényben maradó pangó víz megfagyhat, tönkreteszi a cserepet és a növényt. Előbb utóbb csak megérkezik a hó is, ezért az alacsony téli dísznövényekre érdemes fenyőgallyat rakni, ha megáll a hóesés, ezt az ágat le kell szedni a rá rakodó hóval együtt szedni. A lassan olvadozó hó alatt a kényesebb növények elpusztulhatnak. Ha nincs fenyőgally, akkor érdemes seprűvel finoman kell eltávolítani a havat.
A tavalyi pusztító cudar év után a megmaradt tuják megmentéséhez már most hozzá kellene kezdeni. A tujákról szóló posztok a blogoló kertészek körében érzékeny területnek számítanak, már csak azért is, mert sokan érzik becsapva magukat, hiszen a drágán vett növényük gyatrán viselkedik miközben más kertjében, vagy a vad mediterrán vidékeken maguktól is szépen díszlenek.
A kertben élő örökzöldek jó részét, pedig vannak közöttük távoli rokonok ciprusok, álciprusok, cédrusok, borókák, tiszafák, fenyők és hibatuják is. A sudár vagy éppen kúszó növénycsodák méltán népszerűek, nagyon jól mutatnak sövényként, de szoliternek is. A baj csak az, hogy klímánkon igazán csak néhány boróka érzi maradéktalanul jól magát. Ezek sajnos nem igazán mutatósak. Ezért is kerülhet a kertekbe a tömegterméknek számító díszes tujatársaság valamelyike.
A sokféle örökzöld közös tulajdonságának számít, hogy kedvelik a szellős teret, savanyú, tápdús talajt, a biztos vízellátást és légpárát. Ahol ez megvan, ott rendszerint nincs is baj velük. E rövidke bejegyzés szűk arra, hogy a gondozottnak mondható kerti talajban lejátszódó folyamatokat elemezzük, de summázatként el kell fogadni; a savanyításról és a tápanyag pótlásról időnként gondoskodni kell. A talaj meszességéről, ami a savanyúság ellentéte, egyszerű kísérlettel lehet meggyőződni. A száraz talajt tányérba kell vékonyan szórni, s erre cseppenteni a háztartási sósavból, ha pezseg, az gáz. A tujafélék között kevés az olyan, mint a fekete fenyő, amelyik elviseli a meszes talajt is. Már most lehet a gazdaboltokban a talajt savanyító és némi tápanyagot is tartalmazó tőzeget keresni, a legsavanyúbb (legalacsonyabb a pH-értéke) az Osli, illetve a fehér tőzeg. Ezekben kevés a tápláló anyag, viszont jó humuszképzők és talajsavanyítók.
Ha kitavaszodott, akkor jöhet a műtrágya. A legjobbat említve, vannak az örökzöldeknek való, szabályozott lebomlású anyagok. Ezzel, ami a talajt illeti, mindent megtettek.
A második gyógylépcső a nedvesség. Azzal kell számolni, hogy májustól szeptemberig hetente és tövenként legalább 50-60 liter vízre van szükségük. (Mihez tartás végett, egy átlagos méretű, 100 kiló termést hozó gyümölcsfa, kétheti többlet pót vízigénye ennyi.) A baj általában nem is a felszíni öntözéssel, hanem a légköri aszály csillapításával van. Ezen is könnyű segíteni, mert hajnalban és esténként, amikor már nem tűz a nap, kézi locsolóval végig kellene pásztázni a lombozatot. Olyan öntöző szórófejeket kell működtetni, amelyek vízsugara pásztázza az örökzöldek lombját. Ha megfelelő a talaj kémhatása, van benne elegendő tápanyag és alulról és felülről vizet kap a tuja, akkor nem lesz baj, mert a tömeges levél-, hajtás-, ágelhalásért kártevők, kórokozók csak a gyengéket támadják.